Mit, Miért?

Liebig minimum elve és az elméletet szimbolizáló hordó jelentősen leegyszerűsödik regeneratív gazdálkodásban. Itt ugyanis a növény igényeit a vele összedolgozó talajélet, azaz a táplálékháló elégíti ki, melynek hosszú távon mindössze humuszra, gyökérváladékokra és vízre van szüksége. Alföldi gazdaként ez alapján egyértelmű a helyzet: a termést limitáló tényező nálam a víz. Éppen ezért mindent meg kell tennem azért, hogy a legfontosabb inputom felhasználásának hatékonysága javuljon.

Akár Gabe Brown, akár Dr. Christine Jones, akár más ismert és elismert talajmegújítók iránymutatásaival ismerkedik az ember, egy, elsőre valóban nehezen emészthetőnek tűnő gondolat rendre előkerül: „a gazda első és legfontosabb célja az, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű napfényt hasznosítsa, az ugyanakkor, hogy ezt később milyen formában értékesti – zsákban, bőrben, esetleg karbonkredit formájában -, már másodlagos”. Dr. Christine Jones azt is elmagyarázza, hogy a napfény hasznosítása tulajdonképpen egyenlő egy hatékony fotoszintézisre képes egészséges ökoszisztéma fenntartásával, amely népes és változatos mikrobákból, valamint egy folyamatos és változatos növénytakaróból áll.

A holland Nova Crop Control érdekes elemzést készített, melyben 17 korai szukcessziós növény – vagyis gyom –, többek között libatop, tyúkhúr, ragadós galaj, árvacsalán, pitypang és csalán növényi nedvének tápanyagtartalmát vizsgálták. Az eredmények megmutatták, hogy az egyes növényfajok között a tápelemek tekintetében akár 10–100-szoros különbségek is lehetnek. Emellett minden növénynek megvannak a maga „kedvenc” tápelemei: egyes elemekből sokat halmoznak fel, másokból jóval kevesebbet.

Úgy számolom, hogy hosszú távon a legmagasabb várható értéket, ami forintban ki is fejeződik, a talajmegújító modell ígéri. Ha pedig így van, akkor a kérdés már nem az, hogy átálljak-e talajmegújító gazdálkodásra, vagy az, hogy mikor, hanem az, hogy hogyan. A biológiai gazdálkodásra történő átállás 3 évesre tervezett időszaka után nem marad más, mint a vetés (főnövény és takarónövény), az aratás és néha egy-egy sekély talajmunka és/vagy gyomirtás, közben gyökérfolytonosságra és változatosságra törekvés. Nagyon leegyszerűsítve a talajmegújítás alapelvei így néznek ki legeltetés nélkül: gyökérfolytonosság, változatosság, bolygatatlanság (mechanikai és kémiai).

Gabe Brown egyértelművé teszi, hogy csakis úgy lehet fenntartható módon termelni, hogy nem csak pénzben kifejezett profit képződik a terményen, de az adott év pozitív eredménnyel zár ökológiai szempontból is. Az ökológiai eredményt számszerűsítő leghatékonyabb mérőszám a humusz, vagyis úgy kell pénzügyi szempontból nyereségesen termelnem, hogy közben évről évre emelkedjen a talaj humusztartalma is. Eddig egyetlen szempont vezérelte a döntéseimet, a rövid távú pénzügyi profit, Gabe Brown szerint azonban feltétlenül szükség van egy második szempont felvételére is: a gazdálkodásnak ökológiai szempontból is nyereséget – vagyis emelkedő humuszt – kell termelnie minden egyes évben.

A talajbolygatással járó gyakorlatokat és a talaj élővilágát érő, emberi eredetű stresszhatásokat érdemes szétválasztani két csoportba. Az egyik csoportban vannak a nagyon súlyos stresszhatások és bolygatások, ezek óriási károkat okoznak a talajélet számára, olyat, amiből a táplálékháló egy év alatt nem tud regenerálódni. Amíg ezek szerves részei a technológiának, addig érdemi talajmegújítás nem lesz. Ahogy Nicole Masters fogalmaz, ezek azok a gyakorlatok, melyek folyamatosan, évről évre felrobbantják a növények és mikrobák között épülő hidat. 

Ray Archuleta legtöbbet hivatkozott mondása a következő: „Plant and Soil are One”, azaz a növény és a talaj egy elválaszthatatlan egységet alkot. Ezt a kijelentést azt gondolom nyugodtan kiegészíthetjük az emberrel is, vagyis mondhatjuk, hogy a növény, a talaj és az ember egy egymástól elválaszthatatlan, és egymáshoz ezer szállal kapcsolódó egységként létezik. A talajmegújító gazdálkodás emberi egészségre gyakorolt hatásaival kapcsolatos kutatásokból az látszik, hogy a talaj, a növény és az ember egészsége és sorsa elválaszthatatlanul összefonódik ezen a bolygón. Mi emberek csakis akkor válhatunk újra egészségessé, ha a talaj, melyből táplálkozunk újra egy élőlényekben gazdag, változatos ökoszisztémává változik.

A talajmegújító gazda fő szempontként nem tesz olyat, amivel ártana a talaj élőlényeinek, vagy ha egy műveletet feltétlenül szükséges elvégezni a pénzügyi fennmaradás érdekében – mondjuk egy napraforgó gyommentesítését -, akkor igyekszik a talajéletre nézve legkisebb terhelést jelentő megoldást választani. Ha a mechanikai gyommentesítés tűnik a kisebbik rossznak, akkor azt választja, ha a vegyszeres gyomirtás, akkor azt. Mindkét esetben lesznek a táplálékhálónak olyan szereplői, akik megszenvedik a beavatkozást. Talajmegújító szemléletet követve nehéz szívvel bólint rá az ember egy vegyszeres gyomirtásra, van itt ugyanakkor három fontos kiegészítés, ami megnyugtatóan hathat. 

A talajmegújító gazdálkodás a növény igényeit a most még hagyományosnak tekintett kémiai/mechanikai eszközök helyett biológiai módszerekkel elégíti ki. A fényenergia felhasználásának hatékonyságát a Brix érték emelésével javítja, a szén-dioxid rendelkezésre álló mennyiségét a több szármaradvánnyal segíti, a vízgazdálkodást számos módon teszi hatékonyabbá. A tápanyagokat a fejlett táplálékhálón keresztül biztosítja, ezen túl laza gyökérágyat és aprómorzsás magágyat szintén a táplálékhálóra támaszkodva hoz létre, a kártevők és kórokozók elleni védelmet a passzív és aktív rezisztenciáról gondoskodó táplálékhálón keresztül éri el, a gyomok elleni védekezésről pedig a gomba:baktérium arány emelésén és a szukcessziós folyamat támogatásán keresztül gondoskodik.

Dr. Christine Jones iránymutatása alapján, ha egyetlen mutatóval szeretnénk vizsgálni a talajegészséget, akkor azt mondhatnánk, hogy egészséges talaj az, amely humuszban gazdag, és minden évben jelentős mennyiségű új humuszt állít elő. A humusz a mikrobákból képződik a folyékony szén útvonal mentén, mikrobák a gyökérváladékból lesznek, a gyökérváladék pedig a fotoszintézis során jön létre. A változatos mikrobaközösség pedig azért fontos, mert egy egészséges talaj, egy népes és változatos mikrobaközösség hatékonyan használja fel a számára biztosított gyökérváladékot, és az ebben őrzött szenet kis veszteséggel, hatékonyan alakítja azt át humusszá. Fotoszintézis és reszintézis, ahogy Dr. Christine Jones tanítja.

A biológiai gazdálkodásra történő átállás éveiben – vagyis az első 3 évben – a gazda kezében két hatékony eszköz van, mellyel a folyamatot meggyorsíthatja, illetve a növényeket az esetlegesen felmerülő akadályokon – elsősorban gondolva itt a kártevők/kórokozók támadásaira – átsegítheti: a talaj és a vetőmagok mikrobiológiai oltása és a célzott lombtrágyás kezelések. A célzott lombtrágyás kezelések alkalmazásával a gazda hozzásegítheti a növényt a passzív illetve az aktív rezisztencia/immunitás eléréséhez, vagyis átmeneti segítséget nyújthat a növény számára abban az időszakban, amikor a táplálékháló még nem elég fejlett.

Talajmegújító gazdálkodás során – főleg az átmenet éveiben – különösen fontosak a talaj és a növény egészségével kapcsolatos vizsgálatok és megfigyelések. Nem véletlenül hangsúlyozza Gabe Brown, hogy biológiai gazdálkodásban a legfontosabb – sőt optimális esetben az egyetlen – talajművelő eszköz az ásó. Ahogy a talajmegújító legenda fogalmaz: „Elfelejtettük használni az érzékszerveinket. A gyors haszonszerzés megszállottsága elmosta az ökoszisztémával való kapcsolatainkat, és egyre kevésbé vagyunk valóban jelen a földjeinken”