Dr. Christine Jones ausztrál mikrobiológus elmélete szerint a szén két különböző útvonalon mozog az ökoszisztémákban. Az egyik a lebontás útja, ahol a fotoszintézis során megtermelt cukor végül szén-dioxidként visszakerül a légkörbe. A másik a folyékony szén útvonala, amely során a növény a cukor egy részét gyökérváladék formájában a talajba juttatja, táplálva a mikrobákat, és elősegítve a talaj szervesanyag- és humusztartalmának növekedését.
Mint arra Gabe Brown rámutat, egy biológiai gazdálkodásban, ahol a termőföldön lévő növénytársulás be tud kapcsolódni az egész Földet körülvevő mikorrhiza hálózatba, ott a növény a közvetlenül alatta lévő földben fekvő tápanyagkészlet sokszorosához hozzá tud férni. És ahogy Dr. Christine Jones bemutatja, a mikorrhizák óriási távolságból is képesek rendkívül gyorsan és energiahatékonyan szállítani bármit, amire a növénynek szüksége van. Amíg van gyökérváladék és jól működő táplálékháló, addig a mikorrhizák mindent be fognak szerezni, addig semmi sem fog elfogyni. Ahogy Gabe Brown fogalmaz: ha kell, a mikorrhizák akár Kínáig is elmennek a foszforért. 400 millió évnyi Kutatás+Fejlesztés áll mögöttük…
Gabe Brown, Rick Clark, Kevin Elmy, Dr. Christine Jones hangsúlyozza a ReGen – azaz regeneratív, talajmegújító – év előnyeit, vagyis egy olyan év beiktatását a vetésforgóba, mikor egész évben egy változatos takarónövény állomány foglalja el a területet, ami aztán év közben vagy legeltetésre kerül, akár többször is, vagy állatállomány hiányában a vegetatív fázis végén rendre zúzva van. Fontos, hogy a vegetatív fázis végén vissza legyen vágva/rágva az állomány – de sosem tövig -, a generatív fázisba lépve ugyanis a gyökérváladékok mennyisége, és így a talaj/humuszépítés tempója jelentősen csökken. Az említett gazdák 4-6 évente javasolják beiktatni ezt a takarónövényes évet a vetésforgóba.
A szukcesszió a növénytársulások fokozatos fejlődési folyamata, melynek során a természet arra törekszik, hogy az adott területet az idő múlásával egyre népesebb és változatosabb ökoszisztéma foglalja el. A szukcessziós folyamat a terméketlen, kopár kőzettel kezdődik, ahol először zuzmók, mohák, majd az idő múlásával és a körülmények javulásával kezdetleges egynyári növények (őket hívjuk gyomoknak), később évelő lágyszárúak, végül cserjék és fák jelennek meg. A szukcesszió folyamatát az erdő zárja – vagyis ez a zárótársulás -, a természet ide szeretne eljutni.
A gyomok nem azért jelennek meg, hogy megnehezítsék a gazdálkodók életét. A természet fontos feladattal bízta meg őket: jelzik a talaj problémáit. Ahogy Nicole Masters tanítja: „A gyomok a talaj orvosai.” A gyomok nem véletlenszerűen kelnek ki, hanem mindig egy konkrét csírázási jel hatására. Ha a talaj állapota javul, a gyomprobléma is fokozatosan megszűnik – gyakran gyomirtó nélkül.
A talaj táplálékháló felé 4 fontos szolgáltatást szeretne a talajmegújító gazda kiszervezni, olyanokat, melyeket eddig kémiai vagy mechanikai inputokkal oldott meg: a talaj lazítását, azaz morzsalékos/laza gyökérágy és magágy biztosítását, a tápanyagok biztosítását, növényvédelmet, azaz kártevők/kórokozók elleni védelmet, végül pedig a gyomok elleni védelmet.
Nicole Masters szerint a biológiai gazdálkodásra történő áttérés során a gombaölő/rovarölő elhagyása a legkockázatosabb, egyben legnehezebb lépés/döntés. Arról van szó ugyanis, hogy amit eddig kémiai eszközökkel, permetezővel, csávázással, talajfertőtlenítővel oldottunk meg, azt mostantól rábízzuk a talaj táplálékhálójára, vagyis hiszünk abban, hogy a láthatatlan segítőink, a mikrobák és a növény immunrendszere majd megvédenek minket a veszteséget – rosszabb években totális bukást – okozó kártevőktől és kórokozóktól. Biztosítókötél nélkül fejest ugrani az ismeretlenbe, ahol nincs másunk, csak a nagyrészt láthatatlan táplálékháló és az erős hitünk… tényleg elég nehéz lépés.
Dr. Christine Jones azt tanítja, hogy a talajmegújító gazdálkodásra történő átállás során a nitrogén műtrágyát nem szabad rögtön elhagyni – szemben például a foszforral, vagy bármi mással, ami azonnal elhagyható -, hanem csakis fokozatos csökkentéssel lehet róla lejönni, három év alatt. Ez alatt az átmeneti időszak alatt a cél az, hogy a lehető legkevesebb szintetikus nitrogént szórjak, annyit, ami még éppen elég ahhoz, hogy ne alakuljon ki nitrogénhiány, de nem annyi, hogy leálljon a táplálékháló biológiai nitrogénkötése. Itt el kell találni egy középutat, ami nem is olyan egyszerű.
Óriási erőket kénytelenek a növények mozgósítani azért, hogy fenntartsák a táplálékháló működését és az N-kötés rendszerét, egy külső input nélküli rendszerben. Ők azonban ettől nem esnek kétségbe, ezt csinálják már több százmillió éve, pontosabban csinálták, egészen a 20. századig, a műtrágyák megjelenéséig. Ha ettől az erőfeszítéstől a vízoldható műtrágya használatával „megkíméljük” a növényt, azzal rövid távon látványos eredményeket érhetünk el, de hosszú távon pusztulásra ítéljük a teljes ökoszisztémát, és sajnos úgy néz ki, hogy saját magunkat is.
Ez egy nagyon érdekes esettanulmány, melyet a Green Cover Seed mutatott be. A gazdák itt egy mandula ültetvényt telepítettek 2020-ban egy 0,7 százalék humusztartalmú területen, és a soron következő három évben a sorközökben a talajépítés minden eszközét bevetve – változatos gyökérfolytonosság, kémiai és mechanikai bolygatás teljes elhagyása, állatok integrációja, azaz legeltetés – gazdálkodtak. Ebben az előadásban ezen három év tapasztalatát mutatják be.
A haszonnövények alapvetően két módon folytathatnak fotoszintézist. Egyrészt a C3 típusú fotoszintézis során a növény a szén-dioxidot először három szénatomos szerves savakban köti meg, ezt alakítja tovább szőlőcukorrá, majd más széntartalmú anyagokká. Ez az út a mérsékelt és a hideg égövön elterjedt növényekre jellemző, a növények jelentős része ide tartozik, búza, repce, borsó például. A másik típus a C4-es fotoszintézis, ami elsősorban a meleg évszakos fűfélékre jellemző – kukorica, cirok, köles -, itt a szén-dioxidot először négy szénatomos szerves savakban kötik meg, majd alakítják tovább.
Dr. Christine Jones büszkén mutatja be előadásaiban a szintén ausztrál Niels Olsen gazdálkodását, aki 2019-ben a Földön elsőként értékesített karbon kreditet egy állami kvótarendszerben, azaz kapott pénzt azért, mert a talajában légköri szén-dioxidot kötött meg humusz formájában. Nicole Masters a For the Love of Soil című könyvében ír egy gazdáról, aki a talajmegújító útra lépve nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ő szeretné ezt jobban csinálni, mint Gabe Brown – „I will outgabe Gabe” ahogy írja -, nos ha valaki erre a címre akár még jelentkezhetne is, az vélhetően Niels Olsen lehetne. A következőkben az ő esettanulmányát kísérlem meg bemutatni.
Dr. Christine Jones ausztrál mikrobiológus elmélete szerint a szén két különböző útvonalon mozog az ökoszisztémákban. Az egyik a lebontás útja, ahol a fotoszintézis során megtermelt cukor végül szén-dioxidként visszakerül a légkörbe. A másik a folyékony szén útvonala, amely során a növény a cukor egy részét gyökérváladék formájában a talajba juttatja, táplálva a mikrobákat, és elősegítve a talaj szervesanyag- és humusztartalmának növekedését.
Mint arra Gabe Brown rámutat, egy biológiai gazdálkodásban, ahol a termőföldön lévő növénytársulás be tud kapcsolódni az egész Földet körülvevő mikorrhiza hálózatba, ott a növény a közvetlenül alatta lévő földben fekvő tápanyagkészlet sokszorosához hozzá tud férni. És ahogy Dr. Christine Jones bemutatja, a mikorrhizák óriási távolságból is képesek rendkívül gyorsan és energiahatékonyan szállítani bármit, amire a növénynek szüksége van. Amíg van gyökérváladék és jól működő táplálékháló, addig a mikorrhizák mindent be fognak szerezni, addig semmi sem fog elfogyni. Ahogy Gabe Brown fogalmaz: ha kell, a mikorrhizák akár Kínáig is elmennek a foszforért. 400 millió évnyi Kutatás+Fejlesztés áll mögöttük…
Gabe Brown, Rick Clark, Kevin Elmy, Dr. Christine Jones hangsúlyozza a ReGen – azaz regeneratív, talajmegújító – év előnyeit, vagyis egy olyan év beiktatását a vetésforgóba, mikor egész évben egy változatos takarónövény állomány foglalja el a területet, ami aztán év közben vagy legeltetésre kerül, akár többször is, vagy állatállomány hiányában a vegetatív fázis végén rendre zúzva van. Fontos, hogy a vegetatív fázis végén vissza legyen vágva/rágva az állomány – de sosem tövig -, a generatív fázisba lépve ugyanis a gyökérváladékok mennyisége, és így a talaj/humuszépítés tempója jelentősen csökken. Az említett gazdák 4-6 évente javasolják beiktatni ezt a takarónövényes évet a vetésforgóba.
A szukcesszió a növénytársulások fokozatos fejlődési folyamata, melynek során a természet arra törekszik, hogy az adott területet az idő múlásával egyre népesebb és változatosabb ökoszisztéma foglalja el. A szukcessziós folyamat a terméketlen, kopár kőzettel kezdődik, ahol először zuzmók, mohák, majd az idő múlásával és a körülmények javulásával kezdetleges egynyári növények (őket hívjuk gyomoknak), később évelő lágyszárúak, végül cserjék és fák jelennek meg. A szukcesszió folyamatát az erdő zárja – vagyis ez a zárótársulás -, a természet ide szeretne eljutni.
A gyomok nem azért jelennek meg, hogy megnehezítsék a gazdálkodók életét. A természet fontos feladattal bízta meg őket: jelzik a talaj problémáit. Ahogy Nicole Masters tanítja: „A gyomok a talaj orvosai.” A gyomok nem véletlenszerűen kelnek ki, hanem mindig egy konkrét csírázási jel hatására. Ha a talaj állapota javul, a gyomprobléma is fokozatosan megszűnik – gyakran gyomirtó nélkül.
A talaj táplálékháló felé 4 fontos szolgáltatást szeretne a talajmegújító gazda kiszervezni, olyanokat, melyeket eddig kémiai vagy mechanikai inputokkal oldott meg: a talaj lazítását, azaz morzsalékos/laza gyökérágy és magágy biztosítását, a tápanyagok biztosítását, növényvédelmet, azaz kártevők/kórokozók elleni védelmet, végül pedig a gyomok elleni védelmet.
Nicole Masters szerint a biológiai gazdálkodásra történő áttérés során a gombaölő/rovarölő elhagyása a legkockázatosabb, egyben legnehezebb lépés/döntés. Arról van szó ugyanis, hogy amit eddig kémiai eszközökkel, permetezővel, csávázással, talajfertőtlenítővel oldottunk meg, azt mostantól rábízzuk a talaj táplálékhálójára, vagyis hiszünk abban, hogy a láthatatlan segítőink, a mikrobák és a növény immunrendszere majd megvédenek minket a veszteséget – rosszabb években totális bukást – okozó kártevőktől és kórokozóktól. Biztosítókötél nélkül fejest ugrani az ismeretlenbe, ahol nincs másunk, csak a nagyrészt láthatatlan táplálékháló és az erős hitünk… tényleg elég nehéz lépés.
Dr. Christine Jones azt tanítja, hogy a talajmegújító gazdálkodásra történő átállás során a nitrogén műtrágyát nem szabad rögtön elhagyni – szemben például a foszforral, vagy bármi mással, ami azonnal elhagyható -, hanem csakis fokozatos csökkentéssel lehet róla lejönni, három év alatt. Ez alatt az átmeneti időszak alatt a cél az, hogy a lehető legkevesebb szintetikus nitrogént szórjak, annyit, ami még éppen elég ahhoz, hogy ne alakuljon ki nitrogénhiány, de nem annyi, hogy leálljon a táplálékháló biológiai nitrogénkötése. Itt el kell találni egy középutat, ami nem is olyan egyszerű.
Óriási erőket kénytelenek a növények mozgósítani azért, hogy fenntartsák a táplálékháló működését és az N-kötés rendszerét, egy külső input nélküli rendszerben. Ők azonban ettől nem esnek kétségbe, ezt csinálják már több százmillió éve, pontosabban csinálták, egészen a 20. századig, a műtrágyák megjelenéséig. Ha ettől az erőfeszítéstől a vízoldható műtrágya használatával „megkíméljük” a növényt, azzal rövid távon látványos eredményeket érhetünk el, de hosszú távon pusztulásra ítéljük a teljes ökoszisztémát, és sajnos úgy néz ki, hogy saját magunkat is.
Ez egy nagyon érdekes esettanulmány, melyet a Green Cover Seed mutatott be. A gazdák itt egy mandula ültetvényt telepítettek 2020-ban egy 0,7 százalék humusztartalmú területen, és a soron következő három évben a sorközökben a talajépítés minden eszközét bevetve – változatos gyökérfolytonosság, kémiai és mechanikai bolygatás teljes elhagyása, állatok integrációja, azaz legeltetés – gazdálkodtak. Ebben az előadásban ezen három év tapasztalatát mutatják be.
A haszonnövények alapvetően két módon folytathatnak fotoszintézist. Egyrészt a C3 típusú fotoszintézis során a növény a szén-dioxidot először három szénatomos szerves savakban köti meg, ezt alakítja tovább szőlőcukorrá, majd más széntartalmú anyagokká. Ez az út a mérsékelt és a hideg égövön elterjedt növényekre jellemző, a növények jelentős része ide tartozik, búza, repce, borsó például. A másik típus a C4-es fotoszintézis, ami elsősorban a meleg évszakos fűfélékre jellemző – kukorica, cirok, köles -, itt a szén-dioxidot először négy szénatomos szerves savakban kötik meg, majd alakítják tovább.
Dr. Christine Jones büszkén mutatja be előadásaiban a szintén ausztrál Niels Olsen gazdálkodását, aki 2019-ben a Földön elsőként értékesített karbon kreditet egy állami kvótarendszerben, azaz kapott pénzt azért, mert a talajában légköri szén-dioxidot kötött meg humusz formájában. Nicole Masters a For the Love of Soil című könyvében ír egy gazdáról, aki a talajmegújító útra lépve nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ő szeretné ezt jobban csinálni, mint Gabe Brown – „I will outgabe Gabe” ahogy írja -, nos ha valaki erre a címre akár még jelentkezhetne is, az vélhetően Niels Olsen lehetne. A következőkben az ő esettanulmányát kísérlem meg bemutatni.
Ezen a blogon a regeneratív gazdálkodással kapcsolatos gondolataimat és tapasztalataimat írom le. Megkísérlem összefoglalni a vezető talajmegújítók elméleti iránymutatásait, majd a saját gazdaságomban ezek alapján tett próbálkozások eredményit. A regeneratív útra lépve sok kellemetlen meglepetés vár rám, de hiszem azt, hogy gyermekeink és unokáink számára a jövőt talajaink életre keltése jelenti. Egyszerű gazdálkodó vagyok, nem akarok semmit sem eladni, vagy bárkit bármire rábeszélni. Minden kedves Olvasónak eredményes gazdálkodást és sikeres talajmegújítást kívánok.